A budapesti tömegközlekedés nem arról híres, hogy unalmas lenne. Ha a felelőtlen utazó elfelejt könyvet, vagy valamilyen zenelejátszót vinni magával, akkor sem fogja végigaludni az utat, ami persze állva nem is könnyű feladat. Nemrég örömmel konstatáltam, hogy utazás közben nem csak bambulni, és figyelni lehet az embereket, hanem alkalomadtán beszélgetni is velük.
Néhány napja a négyes-hatos villamoson leült velem szemben egy olyan tízéves forma kislány, láthatóan Down-kóros. Szélesen elmosolyodott a látványomon, ugyanis egy barátnőmhöz készültem kórházi látogatásra, és a kezemben egy színes lufikból kialakított virágot formázó csokor volt. A Kicsilány nem tudta mosolygását elfojtani, és édesanyja rosszalló pillantásait figyelembe sem véve, megszólított.
-- A Néni ajándékba kapta ezt a sok lufit?
-- Nem. -- válaszoltam -- Én viszem ajándékba egy barátnőmnek, aki kórházban van.
-- Én is sokat voltam kórházban – folytatta – de ennyi lufit sosem kaptam.
-- Te miért voltám kórházban?- bár nagyjából egyértelmű volt számomra az ok, a válasz mégis tarkón csapott.
-- Mert buta vagyok. –felelte a kislány, úgy mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, amit mond. Olyan értetlenül nézhettem, hogy mimikámból még ő is megsejtette bizony nem erre a válaszra számítottam, ezért rögtön magyarázkodni kezdett.
-- Teccik tudni, nekem van egy betegségem. Úgy hívják Down-kór. Ettől a betegségtől, én nagyon lassú vagyok. Nem értem meg elsőre, amit mondanak nekem és megtanulni sem nagyon tudok semmit, amit az iskolában mondanak nekem. Ezért most olyan másfajta iskolába járok, ahol csak ilyen buta gyerekek vannak, mint én.
Egyre jobban kezdtem megdöbbenni. Anyukája arca kezdett rosszallásból, ijedtségbe váltani. Én bevallom őszintén olyan zavarba jöttem a választól, hogy talán még el is pirultam. Valamivel fel kellett oldanom a helyzetet, ezért egy újabb meglepetéssel rukkoltam elő.
-- Szerintem meg az emberek a buták, akik ezt mondták neked. Most a kislány pirult el és anyukájára nézett, aki viszont felém sandítva várta a folytatást.
-- Gondolj csak bele, azoknak az embereknek, akik azt mondják neked lassú vagy mennyi baja van azzal, hogy ők gyorsak. Nekik folyton rohanni kell. Te viszont ráérsz. Ők sietnek mindenhova, te viszont ráérsz olyan gyorsan megcsinálni mindent, ahogy tudod. Én a helyedben kicsit örülnék is neki, ha nem kéne mindig, mindennel rohannom.
A válasz bevált. Kicsilány nagyot nevetett anyukájával egyetemben.
-- Erre még nem is gondoltam. – mondta – Tényleg. Talán még segíthetek is nekik mert én mindig ráérek. Ezen már együtt nevettünk. Amikor leszálltak, még vidáman visszanézett rám a megállóból és integetett.
Hogy mi ebből a tanulság? Talán nincs is. De az hogy egy tízéves, Down-kóros kislány is azt gondolja, hogy az, aki fogyatékkal él, az csak buta és tehetetlen lehet, ez nekem nagyon fáj. Vajon mit gondolhatnak azok az emberek, akiktől ezt hallotta? És vajon mit gondolhat akkor egy egészséges tízéves? És vajon felnőttként mit fog gondolni...
